2011. január 24., hétfő

holiday után

ma már január 24. van!
és én csak
várok
várok
várok
... de meddig leszek még képes
mindig csak
várni
várn
vár

v
?

2011. január 22., szombat

nyígás Singularis 2-ben

ami kiszámítható, nem mindig unalmas
a vágy nem jelent szerelmet
ha melletted van, biztos, hogy közel is áll?
az új nem mindig izgalmas
és a másé sem biztos, hogy jobb
a messzi nem mindig jelent távolit
a mindentudás még nem tesz bölccsé
az igazság ismerete nem jogosít fel arra, hogy mások fölé helyezd magad  
a problémát felismerve még nem oldod meg azt  
bár a múlt és a jövő közt, de biztos, hogy a jelenben élsz? 

2011. január 18., kedd

kérdés

életünk 10 százalékát azok az események teszik ki, amelyek velünk történnek, 90 százalékát pedig az azokra adott reakcióink?

2011. január 11., kedd

csak úgy

Amikor szeretek, 
a szívem dobbanását mindenki 
hallja körülöttem,
Amikor gyűlölök, 
szívem a fejemben dobol (ezért is fájhat),
Amikor majd meghalok, 
csak én nem fogom hallani,
de a szívem azokkal marad,
akik szerettek. 







2011. január 9., vasárnap

labujjak külön-külön a zokniban, azaz lábtyű

szerdától szabadságon vagyok, csütörtökön megyek ismét dolgozni, és tulajdonképpen magam sem értem, hogy miért most írom ezt, de muszáj megtennem, különben mint általában a ki nem mondott szavak, beteggé vagy csúnyává tesznek (előbbi lehet egy hangszál- vagy gégegyulladás, utóbbi pedig egy-két, gyönyörűen vöröslő pattanás megjelenése, például, az orrom hegyén, azaz az arcom egyáltalán nem frekventált részén).

van nekem öt pár lábtyűm. ez önmagában nem hírérték, tudom jól.
ha azt mondom: 3 pár közülük többszínű csíkokból áll, míg a másik kettő csupán háromféle színű csíkos, még ez sem bír semmilyen szenzációval.
viszont ha elárulom, hogy az elmúlt héten 3 alkalommal volt rajtam egy-egy különböző szín-összeállítású színes darab, és hozzávesszük a munkahelyem nem éppen a jókedvről és a humorérzékenységről, illetve a nem megszokott dolgok toleranciájáról híres csapatát,
valamint azt, hogy gyermeki lelkületem okán igyekeztem minden, éppen jelen lévő munkatársnak megmutatni és a lábujjaimat meglepően jól széthúzva demonstrálni a lábtyű mibenlétét,  egészen meglepő reakciókat kaptam.
néhány ezek közül:

  • "nem vagy teljesen komplett!"
  • "öregem, ez... ez... most vicc???"
  • "jajdejóóóóóóó, de aranyos!"
  • "hülyeség. arra jó maximum, hogy a lábad jobban fázzon, merthogy az ujjaid külön vannak csomagolva"
  • "nekem is  kell ilyeeeeeeeeeeen!"
  • "feljelentelek zaklatásért, ha még egyszer megmutatod a zoknidat"  
  • "vigyétek már innen, nem tudok dolgozni a röhögéstől!"
  • "óbaszdmeg, totál megijedtem. de hogy a francba' t'od ennyire széthúzni a lábujjaidat?!"
  • "ééééédes, mintha szivárványbékát látnék!"
viszont egy valami megtörtént: ha csak pár percre, másodpercre is, de mosolyogni láttam olyan kollégákat, akik egyáltalán nem erről ismertek.
már megérte!!

2011. január 3., hétfő

mert tetszik, és nem csak nekem

"megélni még egyszer a májusi reggelt, megfürdetni arcunkat a sistergő tavaszi napfény illatában és gőzeiben, s tudni, hogy az élet mögöttünk van és semmi nem fáj már többé igazán, a nők hazudhatnak, amit akarnak, a férfiak rabolhatják a pénzt és törhetik a fejüket gonosz mesterkedéseiken, s mi közben tudjuk, hogy az élet közömbösen megy tovább, velünk és nélkülünk, s mindaz, amitől szenvedtünk, eloszlik az időben és a napsütésben, mint ahogy eloszlik a májusi fény érintésére a reggeli köd a Duna fölött"
talaltam
tetszik. beidezem maganak