2012. november 30., péntek

az azért jóérzéssel tölt el – mondhatnám úgy is: mosolyog a lelkem –, hogy tegnap "hajnali" 10:57-kor (igen, délelőtt!!) egy (ex)kollégám ébresztett. :)

nemcsak az a jó ebben, hogy nagy nehezen felébredtem, hanem maga a tény: a telefonhívás.
no meg az ok: nem akarja, hogy depressziós legyek (honnan tudja vajh, hogy képes lennék rá?), és mennyire sajnálja, hogy történt, ami..., és inkább menjek ki az arborétumba, úgyis olyan szép az idő.

erre én mit teszek?
visszaalszom, és kb. fél egykor ébredek arra, hogy ffúúúrrrrrrrrrrnak! ütve fúró géppel, mi mással?
ettől teljesen felébredtem.

csak akkor fogtam fel, hol jártam, amikor már hazaértem. az arborétumból!

2012. november 27., kedd

elbocsátó (nem szép) üzenet

fura érzés volt ma aláírni azokat papírokat, amelyek azt jelentik, hogy többé már _nem_ vagy a cég alkalmazottja.
de azért az is fura, milyen jó volt bemenni, lepakolni a  kabátom a "helyemre", beszélgetni, bohóckodni az egyelőre még ott lévő 3 kollégával!
alapjában véve mégis kezdek depissé válni!
és ez az, ami aggaszt!

2012. november 19., hétfő

ma jegyzet* lett volna, de nem jelent meg


Viszontlátásra!
Ennyi volt?

– Ne bolondozz már! – mondtam kollégámnak, amikor arról beszélt, hogy hamarosan „annyi lesz” nekünk. Trükkös titkok tudója ő, megtapasztalhattam már, hogy akad némi igazságmagonc hanyag eleganciával elszórt szavaiban. De hogy ennyire akut a dolog, nem hittem. A hír váratlanul ért, mint derült égből vakbélgyulladás, hogy röpke húsz év után megszűnik a munkaviszonyom. Sőt nem csak az enyém, az egész csoporté. „Nagy ügy!” – gondolhatják, hiszen kies honunkban sajnos mindennaposak az elbocsátások. 
A látszat csal: nem ennyire viccesen él(t)em meg, és korántsem dolgoztam még fel az „élményt”. Fáj, és azt érzem, attól szakítottak el, aki mindenkinél fontosabb nekem. Talán furcsa, de megtaláltam a munkám, és abban önmagam. A formális logika szabályai szerint tehát ha a munkám elvész, én is elveszek. Az esély reális, hiszen a huszonéves HR-esek röpke hat másodperc alatt dobják kukába az 50+ korosztály önéletrajzát, így az interjúig is igen nehéz eljutni, nemhogy elhelyezkedni... 
Kaleidoszkóp emlékeim mint megannyi szilánk megsebeznek, de visszatükrözik a mindennapok sikerélményét is: a kocka alakú mondatok gyöngyként gördülő szóláncokká, a szöveg nyelvtanilag helyessé, az értelmetlenségek értelmesekké váltak. 
Cseppben a tenger most az én búcsúm. Búcsú a xxxxxxxxxxxxx**, a munkatársaktól, a munkámtól. Hogy miért kellett ez az átszervezés, kinek állt érdekében, és mi ebben a jó? A válasz talán ebben rejlik: „Nagyon jól van így. Így ahogy van, rosszul is. Nagyon jól” – Rejtő tudott valamit, és nem volt bolond. 


*jegyzet = Nézőpont (rovat az újságban): megszabott terjedelem, ergo maximált karakterszám. ez még éppen befért volna. koccra. éreztem, hogy nem jelenik meg, ezért nem dőlök a kardomba, és a Dunának sem megyek. :) magamból kiírtam, veletek megosztottam. és ez jó.

** =  a napilap neve, ahol hivatalosan ma volt az utolsó munkanapom. de "kitakartam", mert.   


2012. november 5., hétfő

banális?

talán banálisnak hangzik, de leírom: egészen biztos, hogy hamarosan hidegfronti hatásokkal is számolnunk kell. pontosan érzem, hol tört el a csont a bal bokámban. be tudnám rajzolni a vonalat.