napivicc: ezmostakkormiez?

"Nekünk nem kell az IMF pénze, csak ránk akarják tukmálni!"
(by Matolcsy György)

ha esetleg valakinek kell egy hasznos ajándékozási ötlet, kattintson ide
sőőőőt más is található ugyanitt.

az azért jóérzéssel tölt el – mondhatnám úgy is: mosolyog a lelkem –, hogy tegnap "hajnali" 10:57-kor (igen, délelőtt!!) egy (ex)kollégám ébresztett. :)

nemcsak az a jó ebben, hogy nagy nehezen felébredtem, hanem maga a tény: a telefonhívás.
no meg az ok: nem akarja, hogy depressziós legyek (honnan tudja vajh, hogy képes lennék rá?), és mennyire sajnálja, hogy történt, ami..., és inkább menjek ki az arborétumba, úgyis olyan szép az idő.

erre én mit teszek?
visszaalszom, és kb. fél egykor ébredek arra, hogy ffúúúrrrrrrrrrrnak! ütve fúró géppel, mi mással?
ettől teljesen felébredtem.

csak akkor fogtam fel, hol jártam, amikor már hazaértem. az arborétumból!

elbocsátó (nem szép) üzenet

fura érzés volt ma aláírni azokat papírokat, amelyek azt jelentik, hogy többé már _nem_ vagy a cég alkalmazottja.
de azért az is fura, milyen jó volt bemenni, lepakolni a  kabátom a "helyemre", beszélgetni, bohóckodni az egyelőre még ott lévő 3 kollégával!
alapjában véve mégis kezdek depissé válni!
és ez az, ami aggaszt!

ma jegyzet* lett volna, de nem jelent meg

Viszontlátásra!
Ennyi volt?

– Ne bolondozz már! – mondtam kollégámnak, amikor arról beszélt, hogy hamarosan „annyi lesz” nekünk. Trükkös titkok tudója ő, megtapasztalhattam már, hogy akad némi igazságmagonc hanyag eleganciával elszórt szavaiban. De hogy ennyire akut a dolog, nem hittem. A hír váratlanul ért, mint derült égből vakbélgyulladás, hogy röpke húsz év után megszűnik a munkaviszonyom. Sőt nem csak az enyém, az egész csoporté. „Nagy ügy!” – gondolhatják, hiszen kies honunkban sajnos mindennaposak az elbocsátások. 
A látszat csal: nem ennyire viccesen él(t)em meg, és korántsem dolgoztam még fel az „élményt”. Fáj, és azt érzem, attól szakítottak el, aki mindenkinél fontosabb nekem. Talán furcsa, de megtaláltam a munkám, és abban önmagam. A formális logika szabályai szerint tehát ha a munkám elvész, én is elveszek. Az esély reális, hiszen a huszonéves HR-esek röpke hat másodperc alatt dobják kukába az 50+ korosztály önéletrajzát, így az interjúig is igen nehéz eljutni, nemhogy elhelyezkedni... 
Kaleidoszkóp emlékeim mint megannyi szilánk megsebeznek, de visszatükrözik a mindennapok sikerélményét is: a kocka alakú mondatok gyöngyként gördülő szóláncokká, a szöveg nyelvtanilag helyessé, az értelmetlenségek értelmesekké váltak. 
Cseppben a tenger most az én búcsúm. Búcsú a xxxxxxxxxxxxx**, a munkatársaktól, a munkámtól. Hogy miért kellett ez az átszervezés, kinek állt érdekében, és mi ebben a jó? A válasz talán ebben rejlik: „Nagyon jól van így. Így ahogy van, rosszul is. Nagyon jól” – Rejtő tudott valamit, és nem volt bolond. 


*jegyzet = Nézőpont (rovat az újságban): megszabott terjedelem, ergo maximált karakterszám. ez még éppen befért volna. koccra. éreztem, hogy nem jelenik meg, ezért nem dőlök a kardomba, és a Dunának sem megyek. :) magamból kiírtam, veletek megosztottam. és ez jó.

** =  a napilap neve, ahol hivatalosan ma volt az utolsó munkanapom. de "kitakartam", mert.   

banális?

talán banálisnak hangzik, de leírom: egészen biztos, hogy hamarosan hidegfronti hatásokkal is számolnunk kell. pontosan érzem, hol tört el a csont a bal bokámban. be tudnám rajzolni a vonalat.

félek

bevallom és bevállalom: félek.
félek, mert a jövőm igencsak bizonytalannak tűnik.
tűnik? nem csak, hiszen hova/kinek kell egy nagy tapasztalatú ember, ha elmúlt 50?
50+ évesen már lehet igazán nagy gyakorlatom, lehetek profi a szakmámban, szülni sem megyek.
megyek viszont tönkre, mert a stressz mindenféle kórhálókat sző ott benn, mélyen a testemben.
a testemben és a lelkemben. vagyok egy test egy lélek?
lélek, még élek, kérlek hadd legyen ez így, oly sok a tervem:
a haikuk, novellák mellett caminói canossámat olyanra és úgy megírni, amilyent és ahogyan előttem még senki;
mesekönyvötletek a fejemben, noteszlapok széljegyzetein;
egy szakácskönyvfélét is tervbe vettem, hiszen imádott apósom egyszerű, de mennyei étkei az utókorra csak így hagyományozódhatnak,
és megannyi más: olvasatlan könyvek garmadája a polcokon, elolvasni őket. mikor?
mikor? - kérdezem, és az UH-leletem utolsó két mondata sajnos leszűkíti az időt: "a bal alhasban fájdalommal jelzett ponton rövid szakaszon a bélfal echoszegényebben, diszkréten vaskosabban ábrázolódik. Vélemény: colonoscopia javasolt."

igen: vastagbélgyulladásom van, ami pszichés eredetre vezethető vissza, viszont ez az egyik olyan ilyen eredetű betegség, amelyik valós testi dolgokat produkál.
jelenleg Normix 200 mg antibiotikumot szedek lóadagban (24 tablettát 6 nap alatt: 2x2/3 nap; 3x1/3 nap) , és utána nem úszom meg a vastagbéltükrözést.

OK. essünk túl rajta, de mi lesz utána?
bevallom és bevállalom: félek.
 

54.

hogyan tovább?

bevallom, éreztem, hogy rám is sor kerül, de nem hittem, hogy ilyen hamar.
sőt nem hittem, hogy rajtam kívül még 12 közvetlen kollégámmal ugyanez történik.
nem nyújtom tovább, következzenek a száraz tények:
egy teljes és jól összeszokott napilapgyártó csoportot építenek le "fokozatosan", azaz a csoportos elbocsátást kijátszva, bár látszólag teljesen jogszerűen.
én hivatalosan  november 19-én dolgozom utoljára.
a 12-es számot ezentúl nem hiszem, hogy szeretem, mert 2012.12.12. a felmondási idő vége, tehát "hivatalosan" eddig vagyok állományban.

mi lesz veled, emberke? - kérdezem magamtól még akkor is, sőt éppen azért, mert már 50+ vagyok.
igaz, hogy hosszú évek (26+) tapasztalatával és elismerten nagy tudással rendelkezem a szakmában, nem számít.
igaz, hogy mindenkinek mindig mindenben önzetlenül segítettem, nem számít.
mint ahogy az sem érdekel senkit (ott fönt, ahol erről az egészről döntést hoztak), hogy a kocka alakú, döcögve nyögvenyelős mondatok gyöngyként gurulva kapcsolódtak szóláncokká, és hibátlanul kerültek az olvasókhoz.
********
új fejezet kezdődik, ez az egy biztos.
viszont nem tudom, lesz-e/lehet-e elegendő anyagi fedezet, s ha esetleg igen, megvalósíthatom-e a dédelgetett álmomat, Caminót.  

hogyan tovább? egyelőre nincs válasz.

"micsinász?"

Kolléganőm megkérdezte tegnapelőtt:
- "micsinász, hogy ennyire látványosan lefogytál?
- ??????
- Idegtől, vagy nem eszel?
- eszem én, látod, most is hozom fel a kaját... (mondtam zavartan mosolyogva)

jóval a beszélgetés után jutott eszembe a legfrappánsabb válasz:
"ideget eszem"