vonat

olyan az életem, mint egy vonat. jobb pillanataimban úgy tűnik, hogy hogy én vagyok a masiniszta.
igaz, akadnak olyan percek, amikor úgy érezem, "csak" utasként ülök a fülkében.
most viszont olyan időszak jött el, hogy rá kellett jönnöm: a síneken fekszem!!

helloszia!

igen, kérem, ezt is meg kellett érnem:
a vasárnapi békaesésem = munkahelyi baleset, hiszen éppen oda igyekeztem.
a jegyzőkönyv felvételéhez pedig be kellett mennem ma a ceghez.
Tibo kollégam mivel fogad hangosan?

idezem: „Na, hogy megy már a balkezes seggtörlés?”

egy fél pillanatra talán megszűnt a szerkesztőségi alapzsongás, majd kipukkadt a röhögés.
először belőlem, majd a többiekből is.
nevetéstől fuldoklva válaszoltam neki: „édesdrágatibókám, én is nagyon szeretlek!”

jó is a jó munkahelyi légkör.

ha jó...

kivéve, ha az emberek nem kínjukban poénkodnak, merthogy újabban már ez megy.

ki marad? ki megy? mikor? miért?
(és ebben a vérzivataros helyzetben kellett nekem eltörnöm a csuklómat,
8, azaz Nyolc hét táppénzre kárhozatva magam.)
csoda-e, hogy félek?
félek, hogy engem is,
engem is elküldnek,
elküldenek, mert ...

mért is?

hát ez az, amit nem tudok meg, ha nekem is azt mondják majd, hogy szépvoltjóvoltköszönömennyi.
:(