hanyszor, de hanyszor elkezdtem mar! szep fuzet, "kapcsos konyvecske", papirfecni.. mind az enyeszete mar. igazi naplot nem irtam sose.
mert szinte semmit nem er, ha csak az enyem. a birtokbavetel es a birtoklas oromet nem erzem, nem is akarom erezni. talan csak szuletesem pillanataban orultem a mindenseg birtokbavetelenek: a mindenseg birtoklasanak lehetosege volt orom szamomra. es egyben tavlat is.
viszont mindennek (legyen az vadrozsa, kedves targy, barmi) az oromet szerzes oromevel tudok csak orulni. massal es onzetlenul.
nem fogok naplot irni. fecniken orzom az eletem, egy-egy mondatban napok, hetek, honapok bunak meg, neha pedig hihehetetlen uresseg. mint egy muzeum a kiallitott targyait, onzo felsobbrenduseggel orzi egy-egy felirat eletem szakaszait: kozonyos szemlelokent elsuhanok mellettuk, latom elottem a sorokat, megprobalom vegigolvasni a mondatot, az ertelem azonban csodot mond. a szavak mogott megbuvo tartalom nem jut el hozzam. targy es alatta a szoveg. erzem, hogy a ketto osszetartozik. de csak erzem.
oktoberben kezdodtem, talan egy verofenyes, de lehet, hogy egy esos-borongos nap ejjelen. meglehet, ha akkor papirra vetettem volna eletem kepet, bizonyara maskepp festene szamomra a jelen, mert a vilag megszerzesenek orome hatotta volna at azokat a - minden bizonnyal - sok erzelgoseggel megirt, egymas melle illetsztett szavakat. valoszinuleg azonban sohasem fogok naplot irni.
a napokat a jelennek orzom, a jövö ugyis megkapja a neki jaro reszt a multambol: az emlekezes filmkockain megmarad mindaz, ami eltetoen erdekes.
s ha most, a -- majd' otvenedik - nyaramon valami megmagyarazhatatlan feltekenyseggel kapaszkodok mindenbe (abba a nehany dologba es emberbe, ami es aki a mindent jelenti szamomra), valamelyest az elmult evek uresseget is potolni akarom.
amikor nyakamba veszem a szomszed kislanyt, akkor onmagam kepzelem valaki nyakaba, es szaguldok vele vele vegig az uton, szedito embermagassagban, a vilag tetejen, a felnottsegerzet ijeszto biztonsagtudataval, azzal a nagy ellentmondasossaggal, ami azonnal nyilvanvalova valik, amint kinyitom a szemem es lenezek a melybe.
igen, szedulok barhol vagyok is - amde tele biztonsagerzettel -, amikor elindulok letepni a park elso vadrozsajat, ami latszatra olyan valoszerutelen vallalkozasnak tunik. majd amikor a szinte jelentektelen erofeszites utan a kezemben erzem, nevetek magamon magamban: honnan a vallalkozas bizonytalansaganak visszarettento erzete?
kicsinyhitunek erzem magam, mint altalaban...
aztan megpillantok meg egy gyonyoruseges viragot, es ismet oda a mersz, mig ossze nem szedem valahonnan -- mert meglapul azert bennem valahol mélyen --, hogy ismet elinduljak erte. hogy megszerezzem magamnak, es tovabbadjam.
mert szinte semmit nem er, ha csak az enyem. a birtokbavetel es a birtoklas oromet nem erzem, nem is akarom erezni. talan csak szuletesem pillanataban orultem a mindenseg birtokbavetelenek: a mindenseg birtoklasanak lehetosege volt orom szamomra. es egyben tavlat is.
viszont mindennek (legyen az vadrozsa, kedves targy, barmi) az oromet szerzes oromevel tudok csak orulni. massal es onzetlenul.
nem fogok naplot irni. fecniken orzom az eletem, egy-egy mondatban napok, hetek, honapok bunak meg, neha pedig hihehetetlen uresseg. mint egy muzeum a kiallitott targyait, onzo felsobbrenduseggel orzi egy-egy felirat eletem szakaszait: kozonyos szemlelokent elsuhanok mellettuk, latom elottem a sorokat, megprobalom vegigolvasni a mondatot, az ertelem azonban csodot mond. a szavak mogott megbuvo tartalom nem jut el hozzam. targy es alatta a szoveg. erzem, hogy a ketto osszetartozik. de csak erzem.
nem fogok naplot irni. fecniken orzom az eletem. ilyenkor ugy erzem, betoltodik bennem az űr, erzem, hogy a teljesseg kozelebe jutottam. azonban a teljesseget kifejezni nem tudom....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése