a blogszünet után...

... is van élet. Sőt.

Úgy hiszem, most már nemigen tudnék több könnyet elsírni. Kiöntöttem magamból szinte az összeset, kifacsaródott belőlem (mint... khm!).

Pedig tkp. minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindennel meg vagyok elégedve (tedd múlt időbe)!

és mégis. fáj. kibaszottul fáj. hogy pontosan mi?

érzem, hogy hiába adtam neki az összes, bennem lévő szeretetet, az csak a szeretetjéghegyem csúcsa volt, és még mindig túlcsordulok. amennyit képes volt, elfogadott ebből. és viszonozta is.

de mégis. fáj. valami, ott legbelül, a léleknek nevezett bugyorban.

(ne keress összefüggést, pls, csak (els)írom, ami kijön. mert ki kel jönnie. ha nem most, valamikor úgyis)

nem tudom, _most_ mi a bajom, hiszen _ott/akkor_ úgy éreztem: BOLDOG vagyok.

tanulság: ??????????????