2009. február 28., szombat

apa


Most tudok úgy beszélni Róla, hogy nem sírok!
Január 11-én hosszú betegség után elhunyt az apám.
Nem tudtam sem arról, hogy beteg, sem arról, hogy meghalt. :(
Szerkesztőségben dolgozom, tehát a másnapi újságot az elsők között látom, így tudtam meg, hogy egy ugyanolyan nevű és életkorú férfit, mint az apám, MÁR eltemettek....
Még akkor, aznap iwiw-en irtam a "mostohatesómnak".
Az alábbiak részletek a neki küldött levelekből.

Ma már bőgtem egy sort, mit tagadjam: padlót fogtam, ugyanis a holnapi (pénteki) újságban olvasom a gyászhírek között, hogy M. K. 81 évesen..., ...végakarata szerint... szűk családi körben... Most már csak remélni tudom, hogy nem Ő, az apánk utólagos gyászhírét olvastam ma, hiszen tkp. lehet több M. K., még ha a 81 éves kor kicsit szűkiti is az esélyt.
Talán butaság, hogy hirtelen Rá gondoltam, de hidd el, nagyon hiányzik annak ellenére, hogy azt mondta: már inkább nem akar látni engem.
Bízom abban, hogy - ígéretedhez híven - szólsz majd, ha valami betegség megtámadja (minél kesőbb, remélem!), és akkor is, ha neadjisten - bár ez az élet rendje - meghal.
Még a temetés előtt.
Hidd el, nem zavarnám a szűk csaláadi kört, de úgy érzem, én is a része vagyok (apánknak), és szeretném, ha tudnám, hol a végső nyugvóhelye.
***
Nem írtál erről a betegségéről (sem), amikor megkérdeztem, mi van vele.
Sajnos.
Bár most már nem lehet változtatni, a megtörtént dolgokat nem lehet meg nem történtekké tenni, tudom jól.
A szomorúság, a lelkem fájdalma a sajátom, nekem kell elszámolnom majd vele, ha odakerülök.
Igazság: nos, ez az, ami ebben az esetben - szerintem - sem egészen egyértelmű, hiszen ahány résztvevője van a történetnek, annyiféle.

Nem mentegetőzöm: bizonyára hibás vagyok. Ám legalább ennyire "hibás" volt Ő is, te is, anyukád es anyukám is abban, hogy olyanok lettek a családi szálak, amilyenek.

Bevallom, nem csak az fáj, hogy nem lehettem ott a temetésén.
Nem csak az bánt, hogy nem mondtad el - holott megígérted! -, hogy mi történt.
Nem csak a kitaszítottság, az egyedül maradás fájdalmát érzem.
Nem.
Nem csak.

Mert én tudom, amit esetleg te nem: mennyire ragaszkodtam hozzá kisgyerekként, és hogy miylen nagyon hiányzott, mikor nagyobb/idősebb lettem.

És valoszínűleg azt sem tudod, hogy akárhol jártunk is anyuval (kirándulások, alkalmanként üdülések), mindig mindenhonnan küldtem neki képeslapot, mert gondoltam rá, es mert úgy véltem, örul majd nekik.

Mint ahogyan szerintem arról se tudtal (de most elmondom, még ha kegyetlennek tartasz is), hogy az esküvői meghivót személyesen vittem el a (utca, házszám) -be, anyukád vette át...
A szertartás egyébkent nagyon rövid es valóban szűk körű volt olyannyira, hogy 12-en vettünk részt rajta, a "lagzi" pedig este fél héttől volt a Libertében, és már aznap este a 9 óra mindenkit otthon ért.

Igen, ugyanis anyukámat akkor méhnyakrákkal kezelték Szegeden, és örültünk, hogy annyit is kibírt, amennyit feltétlenul el kellett viselnie a majd' negyfenfokos kánikulában.
De bármilyen emlék felidézese csak magyarázkodasnak hat(hat) részemről.

Kár. Nagyon nagy kár, hogy így alakult...

Ha abban sírban nyugszik, aminél látni szoktalak, akkor tudom, hogy hol pihen...
Köszönöm, hogy meghallgattál.
Talán korábban kellett volna ezeket elmondanom?
lehet...
***

Nem magyarázkodom, főleg nem hazudok. Magamnak sem. Neked meg miért tenném?
A képeslapokat mindig saját kezűleg dobtam be az adott település postáján lévő ládikóba, tehát feladtam őket.
Anyukádat nem állt szándékomban bántani, sajnálom, ha ezt érezted ki a szavaimból.
Nagyon kerlek, ezt olvasd el!
Még akkor írtam, amikor legalább veled kapcsolatba kerultem.
Lehet, sőt talán biztos, hogy az esküvői értesítőt adtam postára, miután nem jött el az esküvőnkre.
De mondom: személyesen vittük el hozza a meghívót, amiből összvissz 10 darab készült, és 15 az értesítőből. Ebből azért láthatod, hogy mennyire sokaknak mondtuk el. Nem titkolózásképpen, csak valahogy nemigen akartunk nagy felhajtást, illetve anyukám betegsége miatt sürgettük az egészet, mert kétséges volt az állapota.
Köszönöm neked, hogy még a betegágyánál is meg-megemlítettél neki!
Valóban megtettél mindent, nem tudhattad, hogy ennyire megkeményedett a szíve irányomban.

Nem tudok mást mondani: sajnálom.

Ami a legszörnyűbb, hogy nem mondhattam meg neki, hogy valojában mennyire hiányzik, és mennyire szeretem.
És hidd el, ez akkor is igaz, ha nem "úgy látszott"!
***
Most mar egyszál magam vagyok ebben a világban.
Te, ha "féltestvérként" is, a részem vagy. Vagyis részei vagyunk egymásnak.

Jó lenne, ha nem a harag és az egymásra mutogatás lenne a kapocs, ami összeköt bennünket.
***

Bevallom, örökségre nem gondoltam soha, és nem lep meg, hogy (ha esetleg lenne is miből) apu nem gondolt rám, ill. kihagyott az elosztásból!
Úgyhogy ez nem zavar, még csak nem is bánt.

Természetesen egyénfüggő, hogy ki miként élte meg a dolgokat "anno", es az emlékezet is huncut egy dolog...

Nem, mégsem bírtam ki bőgés nélkül...
... és idekapcsolódik egy idézet is:
„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? ... még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s .... tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. ... a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.”
(Thomas Mann: József és testvérei)

8 megjegyzés:

Altair írta...

Hú, annyira sajnálom! :o(

Azt hittem én vagyok az egyetlen lány, aki nem áll szóba az apjával... Igaz, nálunk én vagyok a kemény szívű, nem akarom látni, ahogy leépül a piától.

A szomorú az persze, hogy vele semmi bajom nincs, csak a nőivel, akik miatt nem adom meg neki a számomat, mert kinézik a telefonjából és engem piszkálnak, hogy mit kellene apámnak csinálnia és melyik kórházba utaltassam be meg fizessek apatartást...

Amikor mostohaanyám (akit nagyon kedveltem) agyvérzést kapott, olyan kavarást művelt a nővére, hogy kezelhetetlen, de okos féltestvérem intézetbe kerüljön, hogy durva. Még rendőrségre is mehettem tanúskodni, hogy én adtam neki a dolgokat, aminek a meglopásával megvádolta a saját unokaöccsét... Ráadásul részben nálunk lakott az öcsém és közben rengeteg kárt csinált - nem rosszindulatból, csak a szocializáció hiánya miatt. És közben a másik, idegesítő csaja apámnak totál felhúzott az sms-eivel (korlátlan djuice sms-e volt). Utóbbiról egyébként tudni kell, hogy ő adatta el apám lakását, hogy a barátnőjét gyerekestül kirakhassa belőle...

Öcsém a kapcsolattartó. Persze nem igazságos, hogy rátolom a felelősséget. :o(

Öröm az ürömben: Már a féltesómék életéből is kiírta magát, de - hacsak nem egy bokor alatt hal meg személyi nélkül, mert már a lakását is elitta - mivel én vagyok a családban a "gazdag", biztos értesülni fogok a temetésről, lévén én fizetem majd. :o(

Névtelen írta...

Borzasztóan sajnálom, és fogadd őszinte részvétem!
Én hiszek abban, hogy az életben (és a halál is az élet része) vannak olyan helyzetek, amikor mindenkinek kinyílik a szeme és a szíve, még akkor is, ha már teljesen megkeményedni látszott előtte. Hiszek abban is, hogy a lélek felszabadul minden eddigi kötött berögződéstől, és amikor mennünk kell, akkor beteljesült szeretet az, amivel távozunk. Ha eddig nem...most már tudja..
Rengeteg szerető ölelést küldök!
TüköR

oximoron írta...

KÖSZÖNÖM Nektek!

Linda írta...

ezen most elsírtam magam.. :( mert nekem is van egy apám, aki még sincs.. a szomszédban lakik, de mégis a fényévekre... :(((
nem igazán tudok most mit írni, ne haragudj, talán később..:(

oximoron írta...

Linda,
*megölellek*...

M írta...

Drága Oximoron, nagyon sajnálom, és osztozom a fájdalmadban (már amennyire ez lehetséges). Én hiszek abban, hogy egyszer egy "másik szinten" mindenre fény derül, és minden elrendeződik megnyugtatóan. Persze, a most most van. Erre nem tudok mást mondani, mint, hogy gondolatban nagy szeretettel megölellek.

K. írta...

:((((
látom még is igaz a mondás, ha mindenki össze szedné a problémáit, keserűségeit, terheit amiket cipel, belegyömöszkölné egy átlátszó zsákba és kitenné az ajtaja elé, aztán körbejárna és megnézné kinek mi van, a végén szépen csndben összeszedné a sajátját és elvonulna vele valahová.
Jajj Drága KI KELL BÍRNI!!!

Névtelen írta...

Hello i am kavin, its my first time to commenting anyplace, when
i read this piece of writing i thought i could also create comment due to
this good paragraph.

Check out my web-site :: اعلانات مبوبة