október huszonharmadikára

Faludy György:

Liberalizmus: a világ sokféleségének ünneplése

Kecskeméten, egy kiállítás megnyitása után nemrég negyven-ötven emberrel, nagyrészt fiatallal ültem együtt. Vacsora után megkértek: szóljak hozzájuk. Miről? Azt felelték: a világról. Rátértem a levegő, a víz, a föld elszennyeződésére, amiről, úgy gondoltam, kevesebbet tapasztaltak nálamnál. A savas esőről és kanadai tavak pusztulásáról beszéltem, mikor egy idősebb úr a legtávolabbi asztalnál váratlanul éles hangon közbeszólt, hogy magyar vagyok-e?

Kérdését nem értettem. Nyolcvankét esztendeje magyarul beszélek, írásaim hatvan éve magyarul készülnek, és mindig magyarnak vallottam magam, a legkeserűbb órákban is. Mit akar az illető? Aztán leesett fejemben a húszfilléres. A közbeszóló nyílván azokhoz tartozik, akik szerint „az igazi magyar ember” csak magyar dolgokról beszél, még akkor is, amikor a légszennyeződés veszedelme részben külföldről fenyeget bennünket. Nem válaszoltam néki, de hálás voltam, amiért figyelmeztetett a különbségre a teremben lévők összessége és önmaga közt. Mármint arra, hogy ő soviniszta nacionalista, a többi meg liberális.

A liberális szót manapság annyira és annyiféleképpen használják, hogy egyre nehezebb megmondani, micsoda. Legtöbbször az embert jelentette, aki szinte vallásos áhítattal hitt a demokratikus államrendben. Miután a demokrata államrend valamennyi ismert rendszer közt a legtűrhetőbb, vagy talán a legkevésbé tűrhetetlen, magam is osztom e nézetet. Vannak azonban más vélemények is. Thomas Jefferson liberalizmusa azt jelentette, hogy minden ember egyenlőnek született. Mások azt vélték, hogy az általános, mentől hosszabb iskoláztatás legfőbb reményünk. Más liberálisok szerint a halálbüntetés megengedhetetlen. Végül sokan a soviniszta nacionalizmust tartják a legkárhozatosabbnak.

Itt sok nézettel nem vagyok képes egyetérteni. Az emberek, sajnos, már születésükkor sem egyenlőek, és utána egyre kevésbé azok. Az általános tankötelezettség dolgában Iván Illichcsel értek egyet. Szerinte két kötelező tanév elegendő, hogy a gyermekek írni-olvasni tanuljanak. Nagyobb, jóval hosszabb iskoláztatás azoknak jár ingyen, akik tanulni akarnak, bármily sokan avagy kevesen legyenek. Halálítélet ügyében pedig Szókrátésszel tartok, aki a Gorgiász végén úgy érvelt, hogy sokan morális szempontból oly rohadást értek el, hogy kivégzésük nemcsak az illetők, de a társadalom hasznát is szolgálja.

Így tehát csak a sovén nacionalizmus elítélésében osztom az említett liberális nézeteket, de ez nem választ el a liberálisoktól. Azt gondolom ugyanis, hogy a liberalizmus a világ sokféleségének ismerése, elismerése, tűrése és ünneplése. Ehhez viszont bizonyos mérvű intelligenciára és fantáziára van szükség. Miután intelligencia és képzelőerő nem a nagy tömegnek nyújtott ajándék, a liberalizmus születése Morus Tamással és Rotterdami Erasmusszal majdnem elhanyagolható motívumként jelentkezett. Fontos akkor lett, amikor a holland magisztrátus követni kezdte Morus Utópiáját és Erasmus vallási türelmét, majd pedig amikor a XIX. században az angol liberalizmus kialakult.

Liberalizmuson belül határozott programot megállapítani azért nehéz, mert a liberalizmus alapvető filozófiája: szabadság. Minden ember szabadsága, hogy véleményét és impulzusait hirdesse, illetve kialakítsa. Így egy liberális párt nagy vonalakban hasonló, de a részletekben különböző véleményű embereket fog össze; mi több, ezek abban is örömüket lelik, ha a társadalom különcöket termel. „Jelenkorunk fő veszedelme – írta John Stuart Mill 1895-ben –, hogy oly kevés egyén mer excentrikus lenni.” Mit szólna Stuart Mill manapság, vagy még inkább tíz évvel ezelőtt, ha Kelet-Közép-Európa konformitásba dermedt társadalmait látta volna!
A liberalizmus célja, mint több más párté, az emberek boldogsága. Ugyanekkor azonban látja, hogy azok, akik a társadalom számára egy meghatározott filozófiát, nevelést, művészetet, kereskedelmet és viselkedést kívánnak előírni, a népet szerencsétlenségbe vezetik, mint a jelenlegi szélsőbal és szélsőjobb, sőt kormánypártunk jelentős, jobbfele somfordáló része is. A baj ott van, hogy ezeknek célja nem a magyarság boldogsága, hanem hatalomvágy vezeti őket, melyet a más vélemény iránti fortyogó gyűlölettel kombinálnak. Hozzájárul ehhez a soviniszta fanatizmus, mely megengedi egyeseknek, hogy marxista megszállottságból egyenest a nácizmusba váltsanak. Eszerint valamiben hinniök kell – szinte mindegy, miben –, és aki ebben nem hisz, azt agyon kell verni.

A liberálist, ki tiszteli más ember véleményét, mindez nehéz helyzetbe hozza. Elég, ha Eötvös Józsefre, Kemény Zsigmondra, Jászira vagy Bibóra gondolunk. Csurkát például bizonyos mértékben igazolja, hogy az emberekben a törzsiség, a tribalizmus, a fajmánia biztosabban és mélyebben ül, mint a tolerancia; a gyűlölet kellemesebben izgató, mint a részvét; és a hatalom hajhászása jóval hasznosabb, mint a laissez-faire eszméje. A csőcselék mindig az uszító felé fordul, és mit sem törődik vele, ha az illető csak álszent pojáca.
Alighanem ez közvetlen oka, amiért George Santayana egyik híres tanulmányában, nem minden megilletődés nélkül, a liberalizmus végét és a totalitárius rendszerek előretörését jósolta a század elején. Azt állította: a különféleség, amiért csak epiphenomenon, nem gyökeredzett mélyebbre belénk. A gyűlölet, a fajeszme, az önzés és a szellemi bódultság mélyebbre alapozta magát az emberi lélekben, mint az intelligens mérséklet és a más ember elismerése.

Jó ideig, a diktátorok diadalával szemközt úgy tűnt, hogy Santayanának volt igaza. Az ezred vége felé azonban kiderült, hogy hosszú távra mégis tévedett. Ennek számos okát kéne most felsorolnom, de itt csak néhányra szorítkozom. A liberalizmus alapeszméje nem változott, de eszközei lényegesen módosultak. Százötven évvel ezelőtt a gazdag liberális polgár, ha rongyos szegény fiút látott, arra gondolt: magához veszi és olyan nevelést adat néki, amilyet ő maga kapott. Manapság ennek helyét a tanszabadság és az ingyenes oktatás foglalta el.

Így van ez szinte minden más kérdéssel: a liberalizmus a szociáldemokratáktól és kisebb mértékben még a konzervatívoktól is számos követelést átvett és ezzel terebélyesedett. A svéd kormány például hosszú ideig volt szociáldemokrata; az utódlásba lépett konzervatívok és liberálisok viszont fenntartják a szociáldemokraták szinte minden intézkedését, és csak ott csökkentenek, ahol a gazdasági romlás kényszeríti őket – amit nyilván a szocdemek is megtennének. Hasonló a helyzet Nyugat-Európa többi országában. A politikai pártok átvették a kor újításait és sok szempontból egymáshoz hasonlítanak. Ezenkívül, úgy tűnik, Santayana még nem vehette észre, hogy a tisztességes politikai pártok kezdenek apáról fiúra öröklődni, mint a vallások. Beivódtak a közösségbe, és onnan nem lehet többé kiforgatni őket. Ami ugyanekkor természetesen nem jelenti azt, hogy Tisza Kálmán szabadelvűségét örökölték a mai magyar liberálisok.

Politikai szempontból a magyar demokrácia jelenlegi legnagyobb gondját a két szélsőség, de elsősorban a jobboldal hóbortosai jelenítik meg. Kétségtelen, hogy nem az ország boldogságát akarják, hanem kizárólag és mindenekelőtt a maguk hatalmát, mint Salazár, Mussolini, Franco avagy Hitler. Társadalmunkban, amennyire demokratikus alapon állunk, sikerük a szavazatok számától függ. Svédországban, úgy tudom, a választók 2 százalékát teszik ki. Idehaza azt állítják, hogy 10 százalék az erejük, bár én legfeljebb 6-7 százalékra becsülöm őket. Bármelyik szám legyen az igazi, ez azt jelenti, hogy a hatvan évvel ezelőtti állapothoz viszonyítva nagyon kevesen vannak, és demokratikus viszonyok közt nem kell félni tőlük.



A baj csak ott van, hogy a liberálisok, csakúgy, mint a szocialisták (lásd Bécs, 1934 és Budapest, 1948) nem számolnak az erőszakkal és kénytelenek engedni néki. Ugyanekkor a kormánypárt viselkedése, mely ezt a Gleichschaltungot végrehajtja, kevés reményre ad jogot.