és lőn világosság?

bevallom: sokáig csak feszítette a lelkem, sokat töprengtem, néha még talán könnyeket is ejtettem, mert nem értettem.
nem értettem, miért van az, hogy egy rosszkor, ámde ártatlanul feltett kérdés véget vethet a barátságnak.
nem oly' régóta meg  azon filózom, hogy vajon igaz barátság volt-e az, melynek egy rosszkor, ámde ártatlanul feltett kérdés véget vethet...

tegnap.ma.holnap

"Minden tévedés helyrehozható" – ez a mára kiszabott kínai horoszkóp szerinti mantrám. most már "csak" egyet kell tennem: a napi történeseket úgy megélnem, hogy helyrehozhassam a tévedéseket (tévedéseimet). 


ajjjaj, most lefekszem aludni, és izgatottan várom a holnapot, mely már ma van.
(erről egy 1985-ös olvasmányélményem jut eszembe: "Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.")   

napi morr

van az úgy - nálam sajnos elég sokszor -, hogy akkor jut eszedbe, amit mondanod  kellett volna, amikor már nem teheted.

nem, most - kivételesen! - nem Nyuszifülre és nem a félrecsúszott nyakkendős elvetélt szerelmekre gondolok, hanem mai ultrarapid időtartamú dialógusomra a főfőfőnökömmel.

mert amikor megkérdezte, hogy „Mé' fontos ez ennyire neked?” - olyasmit válaszoltam, hogy sajnos a magyar szak elvégzése önmagában még nem garancia a jó - horribile dictu! kiváló - helyesírási készségre, mire ő olyasmit somolygott, hogy bízzam csak rájuk, és már vissza is bújt a laptopjába, nekem pedig már a helyemre visszakábulatból ébredvén az jutott eszembe, hogy vajon miért nem mondtam neki azt, hogy "azébammeg, mert leginkább én fogok napi szinten vele dolgozni, és mert a te prémcsid is függ tőle ugyebár, nem beszélve a miénkéről".

bár lehet, hogy az eredeti válaszom taktikai szempontból is jobb volt.
de azért akkor is, na....!!!

ínségesebb időkre

olyan jó lenne, ha el lehetne tenni a tűző nap melegét, a feleslegesen töltött perceket, órákat azokra az időkre, amikor szükségünk van rá, mert  fázunk, vagy sürgető feladatok előtt állunk.

ötletek?

napi filó

– mi jár annak, akinek igaza van?
– a szája...

... ne szólj szám, nem fáj fejem.

khm! kérdem én, tisztelettel, akkor minek a fej és a száj.

dilemma

or not?
(a blogot)

házasági évforduló

khm! igen, ma van.
a 18. !
és mélyen ha belelgondolok, nem tudom, megérte-e.
EZT nem lehet mérlegre tenni.
annyi rossz és még több rossz igazán kevés jóval...
és hol a mérleg nyelve?
középen.
vajon miért?

zizi vagyok?

szerintem teljesen megzakkantam. igen.

mára szabadnapot kértem, hogy el tudjak menni az este hatkor kezdődő, "problémás tájak edzése" című órára (gondolom: has, popsi, comb, kar, hát).
eddig OK!

DE: egész délelőtt takarítottam, majd ebédet főztem, most meg itt ülök, és úgy érzem, majd' lecsukódik a szemem.
hamarosan indulnom kéne, de nincs kedvem.

(16:16: most néztem az órára)

mért? mért? mért?
mert fáradt vagyok? - igaz.
mert kurva messze van az edzőterem? - igaz.
mert ..., mert ..., mert...
... és félek, hogy tényleg nem fogok elmenni!

bassszus!
az is lehet ám, hogy a problémás tájak mégsem a fentebb leirtak,
hanem valahol a fejemben található, és úgy hívják: agy.

nem április elsejei tréfa

Sértettek már meg igazán mélyen, amiért több kilóval több van rajtad, mint amit ma szépnek vélünk? Szakítottál már azért, mert a súlyfelesleg okozta szégyennel és a kommunikációs zsákutcákkal nem tudtatok megbirkózni? A Női Lapozó egy olvasóját épp ilyesféle kérdések foglalkoztatják, és az érintettek segítségét kéri.

"17 éve nem álltam mérlegre. Akkor szoktam le róla, amikor egyszer hirtelen jött nyaralás miatt négynapos villámdiétába kezdtem, napi négy liter folyadékkal meg gyümölccsel, és az ötödik nap reggelén egy fél kilóval voltam több, mint amikor belekezdtem. Sovány vigasz volt, hogy ez akár normális is lehet, hiszen az embernek felborul a vízháztartása, az egész rendszer megzavarodik, mégis: úgy telt az a baráti hétvége a Balatonon, hogy mázsás anyakocának éreztem magam, és lehetőség szerint csak az esti fürdőzéseken vettem részt, mondván, épp megjött, nyilall az alhas satöbbi. Bikinit három évvel ezelőtt viseltem életemben először, akkor is csak azért került a kosárba a szexisnek aposztrofált holmi, mert gyakorlatilag nem lehetett egyberészes fürdőruhát kapni.
Ne siránkozzatok dagadtak, a tunyaság meg az örökös jajveszékelés helyett tessék kevesebbet zabálni, meg sűrűbben megmozdulni, és akkor nem lesz min nyafogni örökké, pont.
Olyan ócska téma ez fogyókúrásdi. Na igen. Jólesik az embernek az őszinte szó, életében vagy harmincadjára komolyan elszánja magát, lemerészkedik alfába rendet rakni, és pszichológus barátait is kikérdi, mégis mi lehet a gond.
Aztán otthagy egy vagyont a sportboltban (holnaptól új élet!), hátha a horribilis összeg kitartásra ösztönöz, mellé csilliárdokért kondibérlet, most sikerülni fog. És ugyanabba a zsákutcába sikerül vele behajtani, mint eddig mindig.
A mellettem a futópadon loholó szálkás csajok valamiféle debilként kezelnek, ha az ember megkérdi, hogy működik a gép, úgy magyarázzák el, mintha fogyatékos lennék, aztán két kondigéppel arrébb folytatják a testedzést, véletlenül se higgye senki, hogy velük vagyok.
Hat perc után leizzadtan sétára váltok, már épp büszkén folytatnám gyalogtempóban a kimerítő sportolást, amikor az ott posztoló személyi edző odajön megérdeklődni, hívja-e az ügyeletes szakorvost, ilyen súllyal vigyázni kell ám, hé. Köszönöm, nem, csak elfáradtam, azért pirosodott így ki az arcom.
A negyedik-ötödik ilyen jó hangulatú alakformálás után nem mentem többet. De más oka is volt ennek: két és fél év után lett valakim. Olyan kanyargósra és gondterheltre sikerült az indítás, hogy két hét alatt fogytam öt kilót, aztán amikor már rendeződni látszott a viszony, és minden szégyenérzetemet félretéve egy-két hétig csak a szexről szólt minden, lemászott rólam még egy kis súly, mondjuk úgy: jól néztem ki.
Aztán teltek a hónapok, a kapcsolat egyéb okokból más irányt vett, és szépen visszakéredzkedtek a gyöngéd úszógumik. A sors még csak annyira sem volt nagyvonalú soha, hogy a legnehezebb élethelyzetekben elmenjen az étvágyam - ellenkezőleg. (nálam dettó)!Amikor már azért kulcsolódik imára a kéz, hogy bár születtem volna legalább bulimiásnak!Mindenesetre a következőképp sikerült az értésemre adnia annak az embernek, aki állítólag szerelmes volt belém: "Figyelj, te akkor is így néztél ki, amikor összejöttünk?", "Hát, szépen megasszonyosodtál!", "Ezt a nadrágodat is kihíztad?!", és legyen is elég ennyi. A hasba szúrás lehet ilyen érzés.
Minden normális embernek az első és sokadik gondolata is az azonnali szakítás, és hogy (akkor) nem történt meg, azt azóta is bánom, és jobban szégyellem, mint a hájréteget, ami körülvesz.
Így lapát helyett léböjt lett, megint kondibérlet, majd én megmutatom, és a trófeát, a babért is ideidézném: "Na, látom tényleg fogytál. Szex közben már nem gyűrődik a hasadon a háj." Köszönöm életem, sokat segítettél, én is büszke vagyok magamra.
Három évvel később vagyunk, új kapcsolat - ásó, kapa, nagyharang. Elkeltem. A kilók ki-be járó vendégek azóta is, a combon hullámzó narancsbőr, a vastag boka mint matematikai állandók, a hajtogatható redők hastájékon hol nagyobbak, hol kisebbek. Anyósom nem győzi a tudtomra adni, általában kevésbé burkoltan, mint bicskanyitogatóan világosan. Két rövid példa, hogy értsétek: "gondolom, te már nem szedsz a krumpliból, én nem sajnálom tetőled, bogaram, tudod, csak vigyázni szeretnék, hogy ne hízz meg még jobban". A másik emlékezetes a vetélésem után volt. Első terhesség, megesik ugye. Nekem ekképp segített a férjem édesanyja: "te, én meg nem bántanálak a világért se, de nem véletlenül a súlyoddal nyomtad agyon azt a kis életet odabent?". Ezen mondjuk még röhögni is tudtam.
De a kérdésem, ami miatt íródik ez az ún. saját élmény, a következő.
Azon gondolkodtam el, mi van akkor, ha az ember csak túlérzékeny, és ugrásra készen áll, ha a súlyát kritizálják. Ha már nincs az a szövegkörnyezet, ahol lehetne erről diskurálni, és nincs az a cizellált mondóka, ami ne találna be nagyon mélyre. Mi van akkor, ha a környezetünk - sután és elég esetlenül, de épp a téma érzékenysége okán - tényleg segíteni szeretne, csak nem tudja, hogyan lehet ezt úgy megfogalmazni, hogy az a lehető legkevésbé bántó, inkább konstruktív, előremutató legyen.
Az én anyósom garantáltan nem ez a kategória, ezt ismerjük el, de a férjemen is érzem, hogy nyomasztja a dolog, nyilvánvalóan nagymértékben azért, mert engem nyomaszt, és az én szégyenlősségem a gátja sok mindennek.
Az olyan szavaktól, hogy duci, husika, kigömbölyödött és társaik, konkrétan undorodom, ha lekövéreznek, megsértődöm, és vérszemet kapva olyannal vágok vissza, hogy lehetőleg ne legyen kedv többet ezen élcelődni.
Nem az a kérdés tehát, hogy le kell-e fogyni, hanem hogy hogyan lehet erről értőn, őszintén beszélni. Hogy nektek mondta-e már meg úgy a szerelmetek, hogy dagadtak vagytok, és mindenkinek jobb lesz, ha lefogytok (de főleg nektek), hogy abból minimális fájdalommal járó értelmes párbeszéd kerekedett, amire alapozva aztán sikerült - hosszú távon is! - eredményeket elérni? (Az "ilyennek szeretlek, amilyen vagy", és az "elfogadom magam tizenkét kiló súlyfelesleggel is, mert a szépség belülről fakad" típusú jószándékot most hagyjuk, nálam nem íródik ez a forgatókönyv.)
Mert még akkor is, ha önmagával tusakodik az ember, és az ő keresztje ez az egész rémség, többszereplős játszma ez - és olyan jó lenne a másiknak is segíteni, hogy aztán nekünk segíthessen.
Hogy a szégyenpír, a bánat és az agresszió mellé más is bekéredzkedhessen, ha a súlyfelesleg szóba kerül."

innen

különbség vs. másság

– Az apró különbségek tesznek minket mássá.
– A kérdés csak az, hogy valóban mások leszünk-e tőlük, vagy csupán úgy teszünk, mintha...

ok okozat?

Mi a cselekvésünk mozgatója?

Hogy eredménye legyen,

vagy pedig az,

hogy végigjárva

egy bizonyos utat,

megértsünk valamit...?

etika és hazugság

Gyakran a helyes sem elég helyes, és néha a legnagyobb hazugság látszik etikailag a leginkább elfogadhatónak...

Igaz vagy nem?

Igaz ez vagy nem? Szerinted?

„Arra is szeretnélek megtanítani, hogy ha nincs a világban érvényes etikai rend, mire érdemes gondolnod, ha találkozol valakivel, aki azt mondja: szeret. Arra, hogy nem mondott semmit, csak illedelmesen tátogatta a száját. Szeretne tőled valamit, ezt mondta pontosabban. Jó esetben azt sem tudja, mit szeretne. Lehet, hogy jót akar, de egy szerelmi kapcsolathoz az önmagában kevés.”
(Kornis Mihály - Aki szerelmet hazudik )

Dilemma: érdemes-e még...?

... aludnom, vagy maradjak fent reggelig? :/
azt hiszem, azért inkább az előbbit választom, de csak azért, mert tudom, hogy holnap (azaz ma) legkesobb 8-kor fel kell kelnem...

UPDATE: amikor ezt a bejegyzést irtam, már hajnali 3 is elmúlt. Igaz, csak 5 perccel. Nem értem, miért nem azt az időpontot írta ki.