Enni vagy nem enni? – Gombóc Artúr dilemmája

Jééééé, ezt kábé tavaly ilyenkor irtam! :)

„Kerek csokoládé, szögletes csokoládé, táblás csokoládé, lyukas csokoládé, töltött csokoládé, mogyorós csokoládé, tejcsokoládé, étcsokoládé, fehér csokoládé, csokoládés csokoládé!"
Mmm és nyamm! Gombóc Artúr tud valamit.

Bevallom, nem vagyok Artúr, és nem is Békescsabán élek. És tulajdonképpen gombócságom talán még nem is annyira gömbölyű. Vagyis attól függ, merről néznek. Engem. Aki nem Artúr, ráadásul nőből van. Amikor szóba kerül ez a – morfológiámat érintő és felettébb kellemetlen – téma, általában így védekezem: ugyammá, én annyira sokoldalú vagyok, hogy az már szinte gömb! Mert ugyebár a gombóc szó alapja a gömb (vagy fordítva?) – ha már a morfológiánál tartunk!

Azt is be kell vallanom, hogy sok-sok somlói galuska lecsúszott a torkomon addig, míg pontosan tizenhat évvel ezelőtt üzleti útra utaztam Békéscsabára. A gasztronómiai élmény nagyságát azonban mi sem jelzi jobban, mint a tény: a tárgyalásról már fogalmam sincs, a résztevőkre is csak hellyel-közzel emlékszem, de az íz, AZ a finom aroma máig él bennem.

Négyórás autózás után értünk a viharsarki megyeszékelyre, mert mintha korcsolyapályán haladtunk volna. Szél fújt, hó esett... és az ünnepek helyett mindenféle sószóró és hófúvó gépek jöttek velünk szembe. Békéscsabából én csak egy nagy térre emlékszem, ami tele hóval-jéggel, es jobboldalt egy étterem, a Fiume. Mint a sors küldötte: a megfáradt vándor menedéke, kikötője. Ázott-fagyott varjak tértünk be, én a legbelső sarokban lévő asztalt választottam – nem is én lettem volna, ha nem ezt teszem! Bár volt leves, második-harmadik fogás, bennem a desszert hagyott csak nyomokat.

De olyan mélyeket, hogy azóta nálam ez a somlói galuska etalonja.

Milyen volt? Krúdynak kéne lennem, hogy kellő érzékletességgel képes legyek leírni az ízeket, ám a Mesterrel nem szeretnék versenyre kelni. Gombócartúr létemnek megfelelően sok másikat megettem már, de azt az ízharmóniát azóta sem érezték ízlelőbimbóim.

Azt is mondhatom: ahány városban járok, desszertnek mindenütt a somlóit választom. De valahogy a Joyce Ulyssesében felbukkanó ízélmény-hasonlóság nyomokban sem tér vissza. Szerintem a Fiume titka valahol a csokoládéban rejlik. Nem túl édes, ám nem is keserű, és mégis csokoládé.

Olyan csokoládés csokoládé. Afféle modernkori manna. Amit lehet szidni, fanyalogva nem enni, de kéjes élvezettel majszolni és dicsérni is.

Csak megjegyzem: a cikk megírásakor egy egész tábla 75 százalékos kakaótartalmú narancsízű étcsokoládét termeltem be. Enni vagy nem? Számomra nem kérdés...