2010. július 15., csütörtök

tanmese

d mondta nekem ma MSN-en az előző poszt és a langyos szarban levésem kapcsán

"Az aranysas

Valaki talált egy sastojást és betette a kotlós alá. A kis sas csirkékkel együtt kelt ki ,és azokkal is nőt fel .A sas egész életében azt tette amit a baromfiudvar csirkéi tettek, mert azt gondolta, hogy ő is csirke. A földet kapirgálta, hogy kukacokat és rovarokat találjon. Kotyogott és kotkodált. Alkalmanként szárnyát verdeste és repült néhány métert, ahogy a többi tyúk is .
Elvégre egy tyúktól csak ennyit várnak, nemde?
Teltek az évek, és a sas megöregedett. Egyszer maga felett a felhőtlen égen megpillantott egy csodálatos madarat. Méltóságteljesen lebegett az erős áramlatokat kihasználva. Aranyos szárnyait szinte nem is mozdította. Az öreg sas csodálkozva kérdezte a baromfiudvar lakóit:
 - Mi az ott fenn?
- A sas, a madarak királya - válaszolta az egyik -, de ne foglalkozz vele sokat, ne bámuld annyira, mert mi nagyon különbözünk tőle.
A sas nem gondolt rá többet.
Abban a hiszemben halt meg, hogy ő is a baromfiudvarhoz tartozik ."
(Anthony de Mello)

2 megjegyzés:

Fuhur írta...

Jó mese. Ez abból is látszik, hogy amikor az ember elolvassa, gyorsan megpróbál másra gondolni... Csak az a helyzet (szerencse? szerencsétlenség?), hogy szerintem előbb-utóbb meglátjuk azt a sast, és, hosszú tiltakozás után, megértjük, hogy az mi lehetnénk...
És látjuk azt is, hogy mennyi ideje nem akartunk ezzel szembenézni. Lehet nem kellett volna T1-ben írnom, mert igazából magamra értettem.

Hanczur írta...

Azért az a sas meg tudott öregedni. Nem vágták le tévedésből vasárnapi ebédnek. És vajon hány tyúk vette körül?