ma jegyzet* lett volna, de nem jelent meg

Viszontlátásra!
Ennyi volt?

– Ne bolondozz már! – mondtam kollégámnak, amikor arról beszélt, hogy hamarosan „annyi lesz” nekünk. Trükkös titkok tudója ő, megtapasztalhattam már, hogy akad némi igazságmagonc hanyag eleganciával elszórt szavaiban. De hogy ennyire akut a dolog, nem hittem. A hír váratlanul ért, mint derült égből vakbélgyulladás, hogy röpke húsz év után megszűnik a munkaviszonyom. Sőt nem csak az enyém, az egész csoporté. „Nagy ügy!” – gondolhatják, hiszen kies honunkban sajnos mindennaposak az elbocsátások. 
A látszat csal: nem ennyire viccesen él(t)em meg, és korántsem dolgoztam még fel az „élményt”. Fáj, és azt érzem, attól szakítottak el, aki mindenkinél fontosabb nekem. Talán furcsa, de megtaláltam a munkám, és abban önmagam. A formális logika szabályai szerint tehát ha a munkám elvész, én is elveszek. Az esély reális, hiszen a huszonéves HR-esek röpke hat másodperc alatt dobják kukába az 50+ korosztály önéletrajzát, így az interjúig is igen nehéz eljutni, nemhogy elhelyezkedni... 
Kaleidoszkóp emlékeim mint megannyi szilánk megsebeznek, de visszatükrözik a mindennapok sikerélményét is: a kocka alakú mondatok gyöngyként gördülő szóláncokká, a szöveg nyelvtanilag helyessé, az értelmetlenségek értelmesekké váltak. 
Cseppben a tenger most az én búcsúm. Búcsú a xxxxxxxxxxxxx**, a munkatársaktól, a munkámtól. Hogy miért kellett ez az átszervezés, kinek állt érdekében, és mi ebben a jó? A válasz talán ebben rejlik: „Nagyon jól van így. Így ahogy van, rosszul is. Nagyon jól” – Rejtő tudott valamit, és nem volt bolond. 


*jegyzet = Nézőpont (rovat az újságban): megszabott terjedelem, ergo maximált karakterszám. ez még éppen befért volna. koccra. éreztem, hogy nem jelenik meg, ezért nem dőlök a kardomba, és a Dunának sem megyek. :) magamból kiírtam, veletek megosztottam. és ez jó.

** =  a napilap neve, ahol hivatalosan ma volt az utolsó munkanapom. de "kitakartam", mert.