ugy latszik, a hiu bolcselkedes leple alatt meddo kiserletnek, kilatastalan probalkozasnak tunik kapcsolatot keresni a dolgok es a jelensegek kozott.
a foghijas emlekezet mindannyiszor alaposan megnyirbalja az ember lehetosegeit. igaz, olykor szarnyakat ad az abrandozonak, gyakrabban azonban kegyetlenul elebe terpeszkedik mindazoknak, akik a megtortent dolgokbol valamilyen osszefugges kihamozasaval kuszkodnek.
Hogyan lehetseges megis az, hogy az ember szinte megszallottkent kapaszkodik az emlekeibe? kabitja veluk magat, mint egy drogfuggo, pedig az emlekek sokszor csunyan elbannak vele. elszakitjak a jelentol, ugyanakkor makacsul tavol tartjak a valos multtol is. lebego allapotba kenyszeritik jo idore, mignem egyszer csak visszazuhan a jelenbe. meglehetosen kellemetlen erzes ez, napokig hasogat benned, s nem tudod, mi van veled.
ennek ellenere az emlekek taplalnak teged is: vonatok hunyorgo fenyszoroi, autok fulserto fekcsikorgasa, integeto vagy eppen a nyelvet rad olto kisgyerek, furt szolo, amit kaptal egy szamodra kedves embertol, Tisza-part, ertelen szilva az ut menti farol, a hajnali harmat mezitlabadra tapadasa, csiklandozo pillangok, borig azas...
allando onamitas. mindig es mindenkor onamitas, semmi egyeb.
kut, melybe bele kell zuhannunk, oldalarol hideg mohat, feny utan sovargo gazt szednunk.
labunkat ijedten visszarantani a jeges vizbol, majd ismet belenyomni, ki tudja, még hanyszor, egyre novekvo kejerzettel.
sok mindent akartam neked mondani.
latod, nem megy.
toredekek jutnak csak eszembe. megannyi szilank: csak arra kepes, hogy folsebezzen, es vedekezesul magam kore rakjam oket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése