Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal.
Mi persze éppen fordítva gondoljuk.
Mi azt hisszük, hogy az a 'valóság', amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset.
Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a 'senkihez sincs közöm' életérzése.
És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor.
Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk.
Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
(Müller Péter: Szeretetkönyv)
1 megjegyzés:
Miért azonosítjuk a szerelmet a szeretéssel? Amiről ez az írás szól, az egy rövid távú, rapid dolog. Lángolás, őrület, ami hamar felemészti az embert. Ezen kívül ott van egy csomó hosszan tartó, józan, és építő szeretet. Egy házaspár, akik 20 éve együtt élnek, és már a gondolatát is ismerik a másiknak. A szüleink, testvérünk iránti szeretet, és ahogy a gyerekeinket szeretjük... egyik sem hasonlít megőrüléshez, és sokkal fontosabb érzések, mint egy örökre emlékezetes szenvedély.
Megjegyzés küldése