or not?
(a blogot)
2009. október 28., szerda
2009. október 23., péntek
nem cecelégycsípéses álomkór
amikor csak azért bújsz ágyba, mert már majdnem reggel van
amikor még déli tizenkettőkor is alig nyílik ki a szemed
amikor úgy indulsz dolgozni, hogy inkább aludnál még
amikor délután négy és öt közt rád tör az ólmos álmosság
amikor ihatsz kávét akár ötször-hatszor
na ez nem a cecelégycsípéses álomkór (ááááááááássíííít)
amikor még déli tizenkettőkor is alig nyílik ki a szemed
amikor úgy indulsz dolgozni, hogy inkább aludnál még
amikor délután négy és öt közt rád tör az ólmos álmosság
amikor ihatsz kávét akár ötször-hatszor
október huszonharmadikára
Faludy György:
Liberalizmus: a világ sokféleségének ünneplése
Kecskeméten, egy kiállítás megnyitása után nemrég negyven-ötven emberrel, nagyrészt fiatallal ültem együtt. Vacsora után megkértek: szóljak hozzájuk. Miről? Azt felelték: a világról. Rátértem a levegő, a víz, a föld elszennyeződésére, amiről, úgy gondoltam, kevesebbet tapasztaltak nálamnál. A savas esőről és kanadai tavak pusztulásáról beszéltem, mikor egy idősebb úr a legtávolabbi asztalnál váratlanul éles hangon közbeszólt, hogy magyar vagyok-e?
Kérdését nem értettem. Nyolcvankét esztendeje magyarul beszélek, írásaim hatvan éve magyarul készülnek, és mindig magyarnak vallottam magam, a legkeserűbb órákban is. Mit akar az illető? Aztán leesett fejemben a húszfilléres. A közbeszóló nyílván azokhoz tartozik, akik szerint „az igazi magyar ember” csak magyar dolgokról beszél, még akkor is, amikor a légszennyeződés veszedelme részben külföldről fenyeget bennünket. Nem válaszoltam néki, de hálás voltam, amiért figyelmeztetett a különbségre a teremben lévők összessége és önmaga közt. Mármint arra, hogy ő soviniszta nacionalista, a többi meg liberális.
A liberális szót manapság annyira és annyiféleképpen használják, hogy egyre nehezebb megmondani, micsoda. Legtöbbször az embert jelentette, aki szinte vallásos áhítattal hitt a demokratikus államrendben. Miután a demokrata államrend valamennyi ismert rendszer közt a legtűrhetőbb, vagy talán a legkevésbé tűrhetetlen, magam is osztom e nézetet. Vannak azonban más vélemények is. Thomas Jefferson liberalizmusa azt jelentette, hogy minden ember egyenlőnek született. Mások azt vélték, hogy az általános, mentől hosszabb iskoláztatás legfőbb reményünk. Más liberálisok szerint a halálbüntetés megengedhetetlen. Végül sokan a soviniszta nacionalizmust tartják a legkárhozatosabbnak.
Itt sok nézettel nem vagyok képes egyetérteni. Az emberek, sajnos, már születésükkor sem egyenlőek, és utána egyre kevésbé azok. Az általános tankötelezettség dolgában Iván Illichcsel értek egyet. Szerinte két kötelező tanév elegendő, hogy a gyermekek írni-olvasni tanuljanak. Nagyobb, jóval hosszabb iskoláztatás azoknak jár ingyen, akik tanulni akarnak, bármily sokan avagy kevesen legyenek. Halálítélet ügyében pedig Szókrátésszel tartok, aki a Gorgiász végén úgy érvelt, hogy sokan morális szempontból oly rohadást értek el, hogy kivégzésük nemcsak az illetők, de a társadalom hasznát is szolgálja.
Így tehát csak a sovén nacionalizmus elítélésében osztom az említett liberális nézeteket, de ez nem választ el a liberálisoktól. Azt gondolom ugyanis, hogy a liberalizmus a világ sokféleségének ismerése, elismerése, tűrése és ünneplése. Ehhez viszont bizonyos mérvű intelligenciára és fantáziára van szükség. Miután intelligencia és képzelőerő nem a nagy tömegnek nyújtott ajándék, a liberalizmus születése Morus Tamással és Rotterdami Erasmusszal majdnem elhanyagolható motívumként jelentkezett. Fontos akkor lett, amikor a holland magisztrátus követni kezdte Morus Utópiáját és Erasmus vallási türelmét, majd pedig amikor a XIX. században az angol liberalizmus kialakult.
Liberalizmuson belül határozott programot megállapítani azért nehéz, mert a liberalizmus alapvető filozófiája: szabadság. Minden ember szabadsága, hogy véleményét és impulzusait hirdesse, illetve kialakítsa. Így egy liberális párt nagy vonalakban hasonló, de a részletekben különböző véleményű embereket fog össze; mi több, ezek abban is örömüket lelik, ha a társadalom különcöket termel. „Jelenkorunk fő veszedelme – írta John Stuart Mill 1895-ben –, hogy oly kevés egyén mer excentrikus lenni.” Mit szólna Stuart Mill manapság, vagy még inkább tíz évvel ezelőtt, ha Kelet-Közép-Európa konformitásba dermedt társadalmait látta volna!
A liberalizmus célja, mint több más párté, az emberek boldogsága. Ugyanekkor azonban látja, hogy azok, akik a társadalom számára egy meghatározott filozófiát, nevelést, művészetet, kereskedelmet és viselkedést kívánnak előírni, a népet szerencsétlenségbe vezetik, mint a jelenlegi szélsőbal és szélsőjobb, sőt kormánypártunk jelentős, jobbfele somfordáló része is. A baj ott van, hogy ezeknek célja nem a magyarság boldogsága, hanem hatalomvágy vezeti őket, melyet a más vélemény iránti fortyogó gyűlölettel kombinálnak. Hozzájárul ehhez a soviniszta fanatizmus, mely megengedi egyeseknek, hogy marxista megszállottságból egyenest a nácizmusba váltsanak. Eszerint valamiben hinniök kell – szinte mindegy, miben –, és aki ebben nem hisz, azt agyon kell verni.
A liberálist, ki tiszteli más ember véleményét, mindez nehéz helyzetbe hozza. Elég, ha Eötvös Józsefre, Kemény Zsigmondra, Jászira vagy Bibóra gondolunk. Csurkát például bizonyos mértékben igazolja, hogy az emberekben a törzsiség, a tribalizmus, a fajmánia biztosabban és mélyebben ül, mint a tolerancia; a gyűlölet kellemesebben izgató, mint a részvét; és a hatalom hajhászása jóval hasznosabb, mint a laissez-faire eszméje. A csőcselék mindig az uszító felé fordul, és mit sem törődik vele, ha az illető csak álszent pojáca.
Alighanem ez közvetlen oka, amiért George Santayana egyik híres tanulmányában, nem minden megilletődés nélkül, a liberalizmus végét és a totalitárius rendszerek előretörését jósolta a század elején. Azt állította: a különféleség, amiért csak epiphenomenon, nem gyökeredzett mélyebbre belénk. A gyűlölet, a fajeszme, az önzés és a szellemi bódultság mélyebbre alapozta magát az emberi lélekben, mint az intelligens mérséklet és a más ember elismerése.
Jó ideig, a diktátorok diadalával szemközt úgy tűnt, hogy Santayanának volt igaza. Az ezred vége felé azonban kiderült, hogy hosszú távra mégis tévedett. Ennek számos okát kéne most felsorolnom, de itt csak néhányra szorítkozom. A liberalizmus alapeszméje nem változott, de eszközei lényegesen módosultak. Százötven évvel ezelőtt a gazdag liberális polgár, ha rongyos szegény fiút látott, arra gondolt: magához veszi és olyan nevelést adat néki, amilyet ő maga kapott. Manapság ennek helyét a tanszabadság és az ingyenes oktatás foglalta el.
Így van ez szinte minden más kérdéssel: a liberalizmus a szociáldemokratáktól és kisebb mértékben még a konzervatívoktól is számos követelést átvett és ezzel terebélyesedett. A svéd kormány például hosszú ideig volt szociáldemokrata; az utódlásba lépett konzervatívok és liberálisok viszont fenntartják a szociáldemokraták szinte minden intézkedését, és csak ott csökkentenek, ahol a gazdasági romlás kényszeríti őket – amit nyilván a szocdemek is megtennének. Hasonló a helyzet Nyugat-Európa többi országában. A politikai pártok átvették a kor újításait és sok szempontból egymáshoz hasonlítanak. Ezenkívül, úgy tűnik, Santayana még nem vehette észre, hogy a tisztességes politikai pártok kezdenek apáról fiúra öröklődni, mint a vallások. Beivódtak a közösségbe, és onnan nem lehet többé kiforgatni őket. Ami ugyanekkor természetesen nem jelenti azt, hogy Tisza Kálmán szabadelvűségét örökölték a mai magyar liberálisok.
Politikai szempontból a magyar demokrácia jelenlegi legnagyobb gondját a két szélsőség, de elsősorban a jobboldal hóbortosai jelenítik meg. Kétségtelen, hogy nem az ország boldogságát akarják, hanem kizárólag és mindenekelőtt a maguk hatalmát, mint Salazár, Mussolini, Franco avagy Hitler. Társadalmunkban, amennyire demokratikus alapon állunk, sikerük a szavazatok számától függ. Svédországban, úgy tudom, a választók 2 százalékát teszik ki. Idehaza azt állítják, hogy 10 százalék az erejük, bár én legfeljebb 6-7 százalékra becsülöm őket. Bármelyik szám legyen az igazi, ez azt jelenti, hogy a hatvan évvel ezelőtti állapothoz viszonyítva nagyon kevesen vannak, és demokratikus viszonyok közt nem kell félni tőlük.
A baj csak ott van, hogy a liberálisok, csakúgy, mint a szocialisták (lásd Bécs, 1934 és Budapest, 1948) nem számolnak az erőszakkal és kénytelenek engedni néki. Ugyanekkor a kormánypárt viselkedése, mely ezt a Gleichschaltungot végrehajtja, kevés reményre ad jogot.
Liberalizmus: a világ sokféleségének ünneplése
Kecskeméten, egy kiállítás megnyitása után nemrég negyven-ötven emberrel, nagyrészt fiatallal ültem együtt. Vacsora után megkértek: szóljak hozzájuk. Miről? Azt felelték: a világról. Rátértem a levegő, a víz, a föld elszennyeződésére, amiről, úgy gondoltam, kevesebbet tapasztaltak nálamnál. A savas esőről és kanadai tavak pusztulásáról beszéltem, mikor egy idősebb úr a legtávolabbi asztalnál váratlanul éles hangon közbeszólt, hogy magyar vagyok-e?
Kérdését nem értettem. Nyolcvankét esztendeje magyarul beszélek, írásaim hatvan éve magyarul készülnek, és mindig magyarnak vallottam magam, a legkeserűbb órákban is. Mit akar az illető? Aztán leesett fejemben a húszfilléres. A közbeszóló nyílván azokhoz tartozik, akik szerint „az igazi magyar ember” csak magyar dolgokról beszél, még akkor is, amikor a légszennyeződés veszedelme részben külföldről fenyeget bennünket. Nem válaszoltam néki, de hálás voltam, amiért figyelmeztetett a különbségre a teremben lévők összessége és önmaga közt. Mármint arra, hogy ő soviniszta nacionalista, a többi meg liberális.
A liberális szót manapság annyira és annyiféleképpen használják, hogy egyre nehezebb megmondani, micsoda. Legtöbbször az embert jelentette, aki szinte vallásos áhítattal hitt a demokratikus államrendben. Miután a demokrata államrend valamennyi ismert rendszer közt a legtűrhetőbb, vagy talán a legkevésbé tűrhetetlen, magam is osztom e nézetet. Vannak azonban más vélemények is. Thomas Jefferson liberalizmusa azt jelentette, hogy minden ember egyenlőnek született. Mások azt vélték, hogy az általános, mentől hosszabb iskoláztatás legfőbb reményünk. Más liberálisok szerint a halálbüntetés megengedhetetlen. Végül sokan a soviniszta nacionalizmust tartják a legkárhozatosabbnak.
Itt sok nézettel nem vagyok képes egyetérteni. Az emberek, sajnos, már születésükkor sem egyenlőek, és utána egyre kevésbé azok. Az általános tankötelezettség dolgában Iván Illichcsel értek egyet. Szerinte két kötelező tanév elegendő, hogy a gyermekek írni-olvasni tanuljanak. Nagyobb, jóval hosszabb iskoláztatás azoknak jár ingyen, akik tanulni akarnak, bármily sokan avagy kevesen legyenek. Halálítélet ügyében pedig Szókrátésszel tartok, aki a Gorgiász végén úgy érvelt, hogy sokan morális szempontból oly rohadást értek el, hogy kivégzésük nemcsak az illetők, de a társadalom hasznát is szolgálja.
Így tehát csak a sovén nacionalizmus elítélésében osztom az említett liberális nézeteket, de ez nem választ el a liberálisoktól. Azt gondolom ugyanis, hogy a liberalizmus a világ sokféleségének ismerése, elismerése, tűrése és ünneplése. Ehhez viszont bizonyos mérvű intelligenciára és fantáziára van szükség. Miután intelligencia és képzelőerő nem a nagy tömegnek nyújtott ajándék, a liberalizmus születése Morus Tamással és Rotterdami Erasmusszal majdnem elhanyagolható motívumként jelentkezett. Fontos akkor lett, amikor a holland magisztrátus követni kezdte Morus Utópiáját és Erasmus vallási türelmét, majd pedig amikor a XIX. században az angol liberalizmus kialakult.
Liberalizmuson belül határozott programot megállapítani azért nehéz, mert a liberalizmus alapvető filozófiája: szabadság. Minden ember szabadsága, hogy véleményét és impulzusait hirdesse, illetve kialakítsa. Így egy liberális párt nagy vonalakban hasonló, de a részletekben különböző véleményű embereket fog össze; mi több, ezek abban is örömüket lelik, ha a társadalom különcöket termel. „Jelenkorunk fő veszedelme – írta John Stuart Mill 1895-ben –, hogy oly kevés egyén mer excentrikus lenni.” Mit szólna Stuart Mill manapság, vagy még inkább tíz évvel ezelőtt, ha Kelet-Közép-Európa konformitásba dermedt társadalmait látta volna!
A liberalizmus célja, mint több más párté, az emberek boldogsága. Ugyanekkor azonban látja, hogy azok, akik a társadalom számára egy meghatározott filozófiát, nevelést, művészetet, kereskedelmet és viselkedést kívánnak előírni, a népet szerencsétlenségbe vezetik, mint a jelenlegi szélsőbal és szélsőjobb, sőt kormánypártunk jelentős, jobbfele somfordáló része is. A baj ott van, hogy ezeknek célja nem a magyarság boldogsága, hanem hatalomvágy vezeti őket, melyet a más vélemény iránti fortyogó gyűlölettel kombinálnak. Hozzájárul ehhez a soviniszta fanatizmus, mely megengedi egyeseknek, hogy marxista megszállottságból egyenest a nácizmusba váltsanak. Eszerint valamiben hinniök kell – szinte mindegy, miben –, és aki ebben nem hisz, azt agyon kell verni.
A liberálist, ki tiszteli más ember véleményét, mindez nehéz helyzetbe hozza. Elég, ha Eötvös Józsefre, Kemény Zsigmondra, Jászira vagy Bibóra gondolunk. Csurkát például bizonyos mértékben igazolja, hogy az emberekben a törzsiség, a tribalizmus, a fajmánia biztosabban és mélyebben ül, mint a tolerancia; a gyűlölet kellemesebben izgató, mint a részvét; és a hatalom hajhászása jóval hasznosabb, mint a laissez-faire eszméje. A csőcselék mindig az uszító felé fordul, és mit sem törődik vele, ha az illető csak álszent pojáca.
Alighanem ez közvetlen oka, amiért George Santayana egyik híres tanulmányában, nem minden megilletődés nélkül, a liberalizmus végét és a totalitárius rendszerek előretörését jósolta a század elején. Azt állította: a különféleség, amiért csak epiphenomenon, nem gyökeredzett mélyebbre belénk. A gyűlölet, a fajeszme, az önzés és a szellemi bódultság mélyebbre alapozta magát az emberi lélekben, mint az intelligens mérséklet és a más ember elismerése.
Jó ideig, a diktátorok diadalával szemközt úgy tűnt, hogy Santayanának volt igaza. Az ezred vége felé azonban kiderült, hogy hosszú távra mégis tévedett. Ennek számos okát kéne most felsorolnom, de itt csak néhányra szorítkozom. A liberalizmus alapeszméje nem változott, de eszközei lényegesen módosultak. Százötven évvel ezelőtt a gazdag liberális polgár, ha rongyos szegény fiút látott, arra gondolt: magához veszi és olyan nevelést adat néki, amilyet ő maga kapott. Manapság ennek helyét a tanszabadság és az ingyenes oktatás foglalta el.
Így van ez szinte minden más kérdéssel: a liberalizmus a szociáldemokratáktól és kisebb mértékben még a konzervatívoktól is számos követelést átvett és ezzel terebélyesedett. A svéd kormány például hosszú ideig volt szociáldemokrata; az utódlásba lépett konzervatívok és liberálisok viszont fenntartják a szociáldemokraták szinte minden intézkedését, és csak ott csökkentenek, ahol a gazdasági romlás kényszeríti őket – amit nyilván a szocdemek is megtennének. Hasonló a helyzet Nyugat-Európa többi országában. A politikai pártok átvették a kor újításait és sok szempontból egymáshoz hasonlítanak. Ezenkívül, úgy tűnik, Santayana még nem vehette észre, hogy a tisztességes politikai pártok kezdenek apáról fiúra öröklődni, mint a vallások. Beivódtak a közösségbe, és onnan nem lehet többé kiforgatni őket. Ami ugyanekkor természetesen nem jelenti azt, hogy Tisza Kálmán szabadelvűségét örökölték a mai magyar liberálisok.
Politikai szempontból a magyar demokrácia jelenlegi legnagyobb gondját a két szélsőség, de elsősorban a jobboldal hóbortosai jelenítik meg. Kétségtelen, hogy nem az ország boldogságát akarják, hanem kizárólag és mindenekelőtt a maguk hatalmát, mint Salazár, Mussolini, Franco avagy Hitler. Társadalmunkban, amennyire demokratikus alapon állunk, sikerük a szavazatok számától függ. Svédországban, úgy tudom, a választók 2 százalékát teszik ki. Idehaza azt állítják, hogy 10 százalék az erejük, bár én legfeljebb 6-7 százalékra becsülöm őket. Bármelyik szám legyen az igazi, ez azt jelenti, hogy a hatvan évvel ezelőtti állapothoz viszonyítva nagyon kevesen vannak, és demokratikus viszonyok közt nem kell félni tőlük.
A baj csak ott van, hogy a liberálisok, csakúgy, mint a szocialisták (lásd Bécs, 1934 és Budapest, 1948) nem számolnak az erőszakkal és kénytelenek engedni néki. Ugyanekkor a kormánypárt viselkedése, mely ezt a Gleichschaltungot végrehajtja, kevés reményre ad jogot.
2009. október 22., csütörtök
mint a kötésminta
pontosan úgy: egy sima, egy fordított, egy sima, egy fordított.
ma nem dolgoztam, holnap (23-án) fogok, szombaton ismét nem megyek be a céghez, vasárnap pedig de.
ma nem dolgoztam, holnap (23-án) fogok, szombaton ismét nem megyek be a céghez, vasárnap pedig de.
2009. október 20., kedd
szolgálati közlemény
Kedves Wildwood Flower,
kérlek, küldj egy meghívót a blogodhoz, mert bármennyire szeretném is, nem tudom olvasni!
köszönöm,
oximoron:)
kérlek, küldj egy meghívót a blogodhoz, mert bármennyire szeretném is, nem tudom olvasni!
köszönöm,
oximoron:)
2009. október 19., hétfő
telefon
.... és akkor azt mondta, hogy tulajdonképpen jobb ott, mint itt volt, csak az a baj, hogy hiányzik a barátnője...
és én ennek örülök :)
és én ennek örülök :)
2009. október 17., szombat
You Are Calm and Comforting |
 You're the type of person who can sit all day in order to keep someone in need company. You are kind and giving. Helping other people is your one, true person in life. You give a first impression of blending in. And it's somewhat true - you need to be drawn out. You are an armchair spiritual leader. You can bring peace to those who can't usually be comforted. |
2009. október 16., péntek
és ez mi, ha nem véletlen?
az egyébként aligszólhármat új és ifjú munkatársamtól nemrégen tudtam meg, hogy a Mikulás egy kicsipici lánykát hoz nekik piros celofánzacskó helyett rózsaszín pólyában.
ma megkérdeztem tőle: „..., és hogy van a mütyürke?”
mire ő nagy szemmel, döbbent hallgatás után, némileg dadogva: „De honnan tudod? Így csak mi szólítottuk eddig...”
valószínűleg nem hallotta még a hírt: elégethetetlen boszorkány vagyok! :P
ma megkérdeztem tőle: „..., és hogy van a mütyürke?”
mire ő nagy szemmel, döbbent hallgatás után, némileg dadogva: „De honnan tudod? Így csak mi szólítottuk eddig...”
valószínűleg nem hallotta még a hírt: elégethetetlen boszorkány vagyok! :P
skizo-fr-én?
úgy érzem, hogy légüres térben lebegek.
valahol valami nyomot azért csak hagyok magam után,
hiszen megjelenik az újság.
munkát végzek (Jókai Anna szerint
a meló = amit csinálni kell;
a munka = amit örömmel teszel!)
de én, én hol vagyok?
mert ahol éppen látszom, ott biztosan nem.
2009. október 12., hétfő
titok vagy rejtély?
1. eláruljuk valakinek, s ezzel a titok megszûnik titok lenni);
2. beavatunk valakit a titokba, s ezzel a titok titok marad, csak eggyel több gazdája van.
a titok a titokgazda számára is titkos, sőt bizonyos rétegeiben titok.
ezen az alapon különböztethető meg a rejtély – amely el van rejtve, de ha megtaláljuk (vagy megfejtjük), fölfedi magát – a titoktól, amelynek jellegét nem változtatja meg, ha birtokában vagyunk...
a fentiek értelmében elmondhatom:
van egy titkom! :)
úgy bizony. titok.
de lehet, hogy inkább rejtély?
majd kiderül.
egy év elmúlt
igen, már két napja betöltöttem az 51. évem, és immár az ötvenkettediket (egek! kimondani is szörnyű, legalábbis nehéz!) taposom.
ám nem tudom, leírni még ma sem, amit akkor éreztem.
akkor = október tizedikén.
vagy amit most érzek az „akkor” kapcsán.
pedig itt ülök a gép előtt már jó ideje, de nem megy.
Mért?
nem, nem azert, mert annyira sok minden történt, hogy képtelen lennék csokorba szedni.
sőt nem is a nap kronológiáját (mert ezt aztán főleg nem) akartam leírni.
ellenben:
az impressziókat, a hangulatokat, az érzéseket, az élményeket, a meglepetéseket, a „véletleneket”, a cinkos összemosolygás(oka)t, az összes furamicsodát, és természetesen a nemszeretem dolgokat is, amik október 10-én, az 51. születésnapomon történtek velem.
képtelen vagyok erre.
még.
ám ez a bejegyzés az ígéret önmagamnak, hogy valamikor
lesz majd egy „poszt”posztom arról, milyen is volt.
nem azért, hogy a múlton rágódjak. nem!(pedig de?)
hanem hogy tisztábban lássak sok mindent.
mert én én voltam aznap, én én vagyok most, és én én leszek holnap.
bár mégiscsak más.
ám nem tudom, leírni még ma sem, amit akkor éreztem.
akkor = október tizedikén.
vagy amit most érzek az „akkor” kapcsán.
pedig itt ülök a gép előtt már jó ideje, de nem megy.
Mért?
nem, nem azert, mert annyira sok minden történt, hogy képtelen lennék csokorba szedni.
sőt nem is a nap kronológiáját (mert ezt aztán főleg nem) akartam leírni.
ellenben:
az impressziókat, a hangulatokat, az érzéseket, az élményeket, a meglepetéseket, a „véletleneket”, a cinkos összemosolygás(oka)t, az összes furamicsodát, és természetesen a nemszeretem dolgokat is, amik október 10-én, az 51. születésnapomon történtek velem.
képtelen vagyok erre.
még.
ám ez a bejegyzés az ígéret önmagamnak, hogy valamikor
lesz majd egy „poszt”posztom arról, milyen is volt.
nem azért, hogy a múlton rágódjak. nem!
hanem hogy tisztábban lássak sok mindent.
mert én én voltam aznap, én én vagyok most, és én én leszek holnap.
bár mégiscsak más.
2009. október 11., vasárnap
október 11., Brigitta
tudod, hogy tudom (egy részét legalábbis), mit szeretnél a legjobban,
és
tudom, hogy tudod: őszintén, teljes szívemből kívánom, hogy teljesüljenek azok is, amiket nem ismerek, ám az életed jobbra fordulását idézik elő.
.... és gyógyujjá meg! :)
„Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész? ”
(Seneca )
2009. október 9., péntek
hajnali hőség: globális felmelegedés
ülök a gép előtt, és folyik rólam a víz.
mint nyáron, a hőség idején.
hajam egy merő víz,
homlokomon gyöngyök,
majd az orrom tövében gyűlnek
a csöppnyi cseppek
(az ablakok minden helyiségben nyitva)
de jövő héten szerdára
már csak 9 fokot ígérnek
az időjósok.
a kérdés költői: nem lehetne a kettő közti átmenet??
2009. október 8., csütörtök
kompromisszum vs. fohász
és nem tudok segíteni.
neki / rajta.
pedig nagyon szeretnék.
mert megtehetné, hogy boldogan él,
és nem lenne önző akkor sem,
ha azt választaná, akit szeret,
és nem azt, akihez az emlékei kötik,
aki beteg (erről persze nem tehet),
viszont így magánál tartja őt.
kalitkába zárt madárként
majd' megszakad a szíve
az után a valaki után,
akinek majd' a szíve szakad meg
a madárért
kalitka nélkül.
hogy éljenek együtt,
hogy legyenek együtt
hogy úgy szerethessenek,
ahogyan csak azok tudnak
szeretni,
akik már voltak
valaha kalitkában,
és szerették már az abba zárt madarat
Ó, Te, aki vagy valahol,
segíts nekik/rajtuk,
hogy boldogok legyenek!
2009. október 4., vasárnap
október 3., MÍA
A ma (azaz már tegnap - hogy rohan az idő!) élménye, tanulsága, mindenjója:
„A titkok közlése és befogadása mégiscsak a barátság legfelső foka.”
„A gyűlölet gyűlölete az egyetlen gyűlölet, amely az ellentétét, a szeretetet szülheti meg.”
sőt
„A fiatal lehet szétszórt és a maga szintjén mégis eredményes - az öregnek azonban szüntelenül összpontosítania kell. Az öregség nem nyugalom, hanem megfeszített akarat. Két mankónk: az önirónia és a bátorság. Energiánk pedig az eszközként használt szenvedés. A hova nem rajtunk áll. A miért az Isten titka. A hogyan a mi szabadságunk"
„A titkok közlése és befogadása mégiscsak a barátság legfelső foka.”
„A gyűlölet gyűlölete az egyetlen gyűlölet, amely az ellentétét, a szeretetet szülheti meg.”
sőt
„A fiatal lehet szétszórt és a maga szintjén mégis eredményes - az öregnek azonban szüntelenül összpontosítania kell. Az öregség nem nyugalom, hanem megfeszített akarat. Két mankónk: az önirónia és a bátorság. Energiánk pedig az eszközként használt szenvedés. A hova nem rajtunk áll. A miért az Isten titka. A hogyan a mi szabadságunk"
2009. október 2., péntek
hangulatjelentés
tegnap éjjel dörgött az ég, esett az eső.
rosszul ébredtem, borús az idő,
mint a hangulatom
miért?
a cégnél se jobb
mindenki búval szexuált
találgatás, susmus, ki marad, ki megy
kérdő, számonkérő tekintetek, mintha mi tehetnénk arról, hogy. pedig nem.
fagyos légkör,
fojtogató levegőtlenség
és szőke fürtjeivel ő sincs itt
talán mégse csak a nap az, ami hiányzik...
Update:
... és amikor bejött, még a nap is kisütött :)
2009. október 1., csütörtök
megérte nem álmosnak lennem
Japánban is megjelent harmadik albumát mutatta be Jokohamában, a távol-keleti országban jelenleg zajló Magyar Kulturális Fókusz programsorozatához kapcsolódva Harcsa Veronika szombaton, akivel a hazai közönség október 20-án találkozhat a Müpában.
A Japánban már visszatérő vendégnek számító fiatal dzsesszénekesnő az MTI-nek elmondta, hogy a Harcsa Veronika Jazz Quartet Red Baggage című lemeze áprilisban jelent meg Japánban. Főként ennek az albumnak az anyagát hallhatta a jokohamai Blue Motion bár közönsége a zenekar szombati kettős koncertjén, amelyeket szeptember 24-én tokiói fellépés követ majd. A kvartett nemcsak legújabb lemezéről, hanem előző két albumáról, a Japánban szintén kiadott Speak Low-ról és a You Don't Know It's You címűről is játszik számokat.
Harcsa Veronika és zenésztársai nem első alkalommal járnak Japánban, előző albumukat 2008 májusban mutatták itt be. A megérkezés akkor "kultúrsokk" volt, hiszen ez volt messze a legtávolabbi hely, ahová eljutottak koncertezni - idézte fel az énekesnő, hozzátéve: japán látogatásaik során helyi zenészekkel is találkozni szoktak.
Az énekesnő elmondása szerint a japánok nagyon nyitottak a jazzre, ezen belül a magyarországira is, így több magyar előadó - többek között Szőke Nikoletta vagy Kaltenecker Zsolt - is szép sikereket ért el a távol-keleti országban.
Harcsa Veronikát a magyar közönség legközelebb október 20-án, Budapesten, a Művészetek Palotájában hallhatja egy különleges filmkoncerten: "Márkos Albert zeneszerzővel együtt készítettünk zenét Mátyássy Áron Utolsó idők című filmjéhez, amely az idei filmszemlén - amellett, hogy fődíjat nyert -, megkapta a legjobb filmzenéért járó elismerést is. Ezt a munkát bővítettük ki az október végi fellépés kedvéért teljes koncertanyaggá, melyhez az alkotók gyakorlatilag újravágták a filmet, és egy egész estét betöltő vetítést csináltak belőle a koncertre" – említi az énekesnő.
(Forrás: MTI 2009.09.22.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)