van az úgy - nálam sajnos elég sokszor -, hogy akkor jut eszedbe, amit mondanod kellett volna, amikor már nem teheted.
nem, most - kivételesen! - nem Nyuszifülre és nem a félrecsúszott nyakkendős elvetélt szerelmekre gondolok, hanem mai ultrarapid időtartamú dialógusomra a főfőfőnökömmel.
mert amikor megkérdezte, hogy „Mé' fontos ez ennyire neked?” - olyasmit válaszoltam, hogy sajnos a magyar szak elvégzése önmagában még nem garancia a jó - horribile dictu! kiváló - helyesírási készségre, mire ő olyasmit somolygott, hogy bízzam csak rájuk, és már vissza is bújt a laptopjába, nekem pedig már a helyemre visszakábulatból ébredvén az jutott eszembe, hogy vajon miért nem mondtam neki azt, hogy "azébammeg, mert leginkább én fogok napi szinten vele dolgozni, és mert a te prémcsid is függ tőle ugyebár, nem beszélve a miénkéről".
bár lehet, hogy az eredeti válaszom taktikai szempontból is jobb volt.
de azért akkor is, na....!!!
